Egy kapcsolat végéért mindkét fél legalább annyira felelős. Általában nem is a szeretettel van a probléma, hanem a kommunikációval. Elcsúsznak egymás mellett a mondanivalóink, ami sértődésekhez, túlzott ego-reakciókhoz és sok-sok felesleges egymásnak okozott fájdalomhoz vezet. Mégis mire jó mindez?

Arra, hogy folyamatos tanuljunk önmagunkat, hogy többek és jobbak legyünk emberként. Hiszek abban, hogy sokkal kevesebb ember létezik a Földön, aki direkt rosszat akar a másiknak, mint ahányról mi azt gondoljuk. Inkább csak sok a sérült lélek. Rengeteg fájdalmat, csalódást cipelünk, amit hiába hisszük, hogy megoldottunk... egyszer csak jön valaki és benyom olyan gombokat rajtunk (nem tudatosan), amire mi hevesen, túlzott érzésekkel reagálunk. Nem is neki szól, hanem a múltunknak - mégis rajta csattan. Aztán legközelebb már félig neki. Hisz ő tehte róla, mégis minek nyomkodja a gombjainkat? Utána pedig már nyíltan rá irányítjuk a haragunkat és valójában olyan dolgokért büntetjük, amiről nem is tehet. 

A megoldás az lenne, ha magunkba néznénk minden egyes megbántódásunkkor. Mi fáj valójában? Mit érzek valójában? Hisz könnyű (a legkönnyebb) a másikat okolni szituációk, veszekedések miatt. Pedig sokszor csak tükröt tart.

Kiakadunk már a másik kérdésein is? Nem lehet, hogy jogosak az igényei, csak minket nem érdekel és már azért leszünk dühösek, mert újra és újra szembesít a saját nemtörődömségünkkel? Ezek szerint nem vagyunk büszkék arra, hogy ilyen érdektelenül viselkedünk. Miért tesszük? Büntetjük? Őt vagy magunkat? Milyen a családi mintánk? A szüleink is így büntették egymást? Vagy az exünkkel csináltuk ezeket a retorziókat, mert ő tényleg megérdemelte? Érdemes ezeken elgondolkodni, mielőtt legyintünk, hogy a másik a hibás mindenkért.

Mindenki ront el dolgokat. Ha ezt elvárjuk a változást, akkor nézzünk először magunkba, mert ott a hiba. Feltételhez kötjük a szeretet-adást, ami általában mély kisgyermekkorban keresendő problémák következménye és nem a velünk szembe álló okozza. Ő csak benyomta azt a bizonyos gombot. Az egyensúlyban lévő egyén képes adni és kapni. Az „elvárás” kapni akar, de adni nem. És persze, bele lehet fáradni az örökös várakozásba, hogy a másik sosem változik. Persze, hisz mi sem változunk és nyilván rólunk is szól mindez. Miért mindig a másiknak kell változtatni? Miért nem mondjuk soha azt, hogy inkább mi változtatunk önmagunkon? Mert az nehezebb. Akkor szembe kell néznünk önmagunkkal, a saját hibáinkkal. És ez fáj. Magunknak pedig nem nagyon akarunk fájdalmat okozni.

Nem az választ el egymástól embereket, hogy "már" nincs meg a szeretet. A csend távolít. A beszélgetések hiánya, amikor megnyílunk a másiknak. A másikra szánt idő hiánya, a közösen átélt élmények csökkenése, amikor agyban is ott vagyunk, nem csak testben. Belemélyedés nélkül nem funkcionálhat egy igazi kapcsolat. Hogy alakulhatna ki bizalom, hogy bízhatna bennünk a másik, ha nem merünk őszintén kinyílni neki? Nem tőle nem kapunk bizalmat... először is mi nem adjuk meg neki. Csak hajlamosak vagyunk ezt nem meg/belátni.

Az önfejlődés mindig egy út és soha nincs vége. És aki valóban a helyes úton van, nem csak az önámítás mezsgyéjén, az nem helyezi magát feljebb másoknál. Van, aki kavicsos ösvényen jár mezítláb, van aki bársonycipőben az égető homokon és a lápos pocsolyában is lehet rajtunk egy kényelmes gumicsizma. Mindenki más utat jár be, más hozott csomaggal és senkinek nem tiszte pálcát törni a másik felett. Ha jót nem lehet valakivel tenni, rosszat ne okozzunk. Ha mi nem tudunk hatni rá, nem tudjuk emelni, akkor hagyjuk, de ne bántsuk feleslegesen. Talán ezt is jelenti az a szó, hogy „emberséges”.

Baráti és párkapcsolatunk alapja a szeretet. Ez támogat, épít, feltölt, előre visz. Akkor is jelen van, ha épp haragszunk a másikra. (Vagy lehet, hogy inkább önmagunkra?) De egy szerető szív nem tud kapcsolódni egy megkeseredett, fájdalmakban megtört szívhez. Azt először meg kell gyógyítani. Sok türelemmel, kedvességgel, megértéssel. És igen, ehhez néha az is hozzátartozik, hogy elengedjük a másikat.

Akit sosem szerettek igazán a hibáival, a gyarlóságaival, a gyermeki lelkével és az álmaival együtt önmagáért... nem meri elhinni, sok neki és manipulációnak érzi. Fojtogató lesz számára. Mert messze van önmagától. Minél közelebb van valaki a igazi önvalójához, annál nyitottabb a valós érzelmekre, be tudja fogadni és adni is képes. Addig viszont csak az egóját simogató hatások érik el. Ott nincs kockázat, hisz a felszínt dícsérik. Azt látják és nem is akarnak mélyebbre látni. Akkor vesszük körbe magunkat ilyen emberekkel, ha legbelül sok fájdalmunk van és félünk ezekkel szembenézni.

A legtöbb, amit tehetünk valakiért, ha elfogadjuk olyannak, amilyen. Van mit tanulni a türelemről,a  megértésről, hogy hogy hagyjunk teret, időt, levegőt a másiknak, hogy adjunk neki bizalmat és mi hogyan bízzunk meg benne valójában. És ha igyekszünk mindig elmondani, őszintén, hogy mi zavar minket, hagyni időt a változásra, akkor van esély a közös útra.

Elveszíteni valakit mindig fáj. A kezdeti sokk állapotában a megrázkódtatást követő sajátos blokk, belső némaság alakul ki. A veszteséget sokszor nem vagyunk képes tudomásul venni. Lassan, fokozatosan válik tudatossá, majd megindul a feldolgozás és az oldódás.

Maga a halál mindig váratlanul jön. Nem lehet rá igazán felkészülni még akkor sem, ha tudjuk előre. Azoknak a legnehezebb, akik itt maradnak a szeretett fél hiányával. Egy fontos személy elvesztése az egész életet átalakító tapasztalatot jelent. Megrendíti a világ értelmezését, az énképet, átalakulásra kényszerít. Előrevetíti a saját elmúlás lehetőségét, miközben a gyászoló egy kicsit „maga is elmúlik”. Ekkor tudatosodik az is, hogy saját magunkat milyen mértékben értékeljük másokhoz fűződő viszonyaink alapján, hiszen énképünk forrását jelenti ez a kapcsolatrendszer. Új viszonyt kell kialakítani a körülötte lévő világhoz, ez a gyászmunkának fontos mozzanata.

A szeretett személy elvesztése során széttöredezett a világ, de a korábbi kapcsolatrendszer helyreállításának szándéka nem más, mint az élet által megkövetelt változással szembeni ellenállás. A gyászoló másként éli meg a világot, teljesen leköti a problémája, semmi egyébhez nincs ereje. Nem képes közeledni másokhoz sem, pedig nagy szüksége lenne rá. Nem érti az életet, a sorsot, elvesztette addigi hitét az élet értelmében, és hiába keres választ. 

A gyász a veszteség által kiváltott reakció. A veszteség jelentheti egy párkapcsolat megszakadását, munka elvesztését, nyugdíjba vonulást, költözést, de a legintenzívebb érzelmeket kiváltó esemény szeretteink halála. Ilyenkor szeretetünk, ragaszkodásunk tárgyát veszítjük el. Régebben a gyászolót segítette a közösség, amely számos formában segített "hangot adni" a fájdalomnak. A virrasztás, siratás, halotti tor, gyászviselet nemcsak lehetővé, hanem elvárttá, szinte kötelezővé is tette, hogy az emberek elveszített szeretteiket meggyászolják. Napjaink kultúrája azonban a hallgatás falát emelte a halál és a gyász köré.

A gyász jellemzői:

• sokk - A túlélő nem akarja elhinni, hogy a szeretett személy meghalt, tagadja a halál tényét. Előfordul a halálhír el nem fogadása, tagadása, a kiüresedettség, tehetetlenség érzése. A tagadás különösen akkor gyakori, ha a halál váratlan. Vannak, akik ilyenkor mintegy „megbénulnak”: nem képesek a célirányos gondolkodásra és cselekvésre. 
• hárítás - A fájdalom átélésének hárítása. A tagadás egy jól ismert elhárító mechanizmus, abban segít, hogy a realitással ne kelljen szembe nézni, így attól megvédje a személyt (Amit tagadok az nincs, ha nem beszélünk a gondokról, akkor azok nincsenek is. Ha nem beszélünk szeretteink haláláról, akkor mintha nem is haltak volna meg.)
• elhagyatottság érzése - Ugyanakkor a társas kapcsolatok elhanyagolása.
• kétségbeesés - Ez járhat depresszióval, bűntudattal, haraggal, feszültséggel és a külvilág, a korábbi tevékenységek iránti érdeklődés elvesztése. A veszteség okozta mély fájdalom szomorúsághoz, érzéketlenséghez, és olyan lelki problémákhoz vezet, melyek megegyeznek a depresszió tüneteivel.

A gyász szakaszait nem lehet megkerülni. Első a tagadás. Először szinte sokkos állapotba kerülünk a veszteség miatt és ezért nem vagyunk képesek elhinni, hogy megtörtént a szörnyűség. A gyász első fázisában tagadjuk a veszteség mivoltát. A második szakasz, a düh beköszöntése a gyász folyamatában mindenkinél máskor jön el, egyénenként különbözik, mikor jutunk túl az első fázison. Előbb-utóbb azonban mindenki eljut idáig, hiszen a tényekkel szembesülni kell. Ilyenkor azonban harag lesz úrrá rajtunk, tehetetlen dühöt érzünk, és valakit mindenképpen találunk, akit a szörnyűség bekövetkezése miatt hibáztatni tudunk. Idővel a harag csökken és az alkudozás fázisa következik. Ebben a szakaszban arra gondolunk, hogy bárcsak lenne még esély arra, hogy az elveszített személy mégis éljen, számba vesszük, mit meg nem adnánk azért, hogy újra láthassuk őt. Az alkudozás szakasza sajnos nyilvánvalóan nem használ. Ekkor tudatosul bennünk igazán és végérvényesen, hogy valóban és örökre elveszítettük a szeretett személyt, nem jön vissza, hiába próbálkozunk alkukat kötni. Amikor ez a felismerés megszületik, depresszió lesz úrrá rajtunk. Senkivel nem szeretnénk találkozni, beszélni, magunkba fordulunk, felidézzük az elhunyttal kapcsolatos emlékeinket, és semmi mást nem érzünk, csak azt, hogy szomorúak vagyunk. E szakaszt leginkább az állandó sírás jellemzi, amely által kimegy belőlünk a stressz és a félelem. Az első négy szakasz után törvényszerűen következik az utolsó, az elfogadás fázisa. Ekkorra már túlestünk a kezdeti megrázkódtatáson, meggyászoltuk a szeretett személyt, és már képesek vagyunk elfogadni a halála tényét. Ez persze nem azt jelenti, hogy azonnal túl is lépünk a történteken, de elindul a sebek begyógyulása, és már képesek vagyunk arra, hogy gondolatban elszakadjunk a halottunktól, és elegendő erőt érzünk magunkban ahhoz, hogy tovább éljük az életünket nélküle.

A későbbiek során a tünetek enyhülnek, az emlékek már kevésbé megterhelőek, inkább kellemesek, és ezek felidézése tudatosabbá válik, ritkulnak az akaratlanul betörő élmények. Fokozatosan helyreáll a külvilág iránti nyitottság, szaporodnak a személyes kapcsolatok, a gyászolók ismét elkezdenek a jövővel foglalkozni, terveket kovácsolnak, új feladatokat vállalnak. A gyászt akkor tekinthetjük feldolgozottnak, ha a gyászoló az elhunyt emlékével együtt képes az élete folytatására.

Az ikreken mindig megakad a tekintet - főleg akkor, ha az alapvető hasonlóságot azonos öltözködéssel, hajviselettel is megerősítik. Ám hogy az egyformaság az ikrek esetén valójában mit jelent, azt csak ők maguk tudják, hisz az anyaméhben egymás szívverését is hallották. Ez egy olyan különleges és elszakíthatatlan kötelék, amit csak ők értenek. Egy igazi csoda

Gyermekkorukban az ikrek erősen igazodnak egymáshoz. Az évek során azonban közülük a legtöbben rátalálnak a saját személyiségükre, és igénylik az autonómia megélését. Ha azonban az ikerpár egyik tagja meghal még a  „leválás” előtt a gyermek szinte sokként éli megtestvére elvesztését. Előfordul, hogy a hirtelen trauma zárol minden emléket a másikkal kapcsolatban. Ezek ugyan nem törlődnek ki, de a gyerek úgy érzi, nincsenek emlékei a testvéréről. Valójában olyan erős sokkhatás érte a kis lelket, hogy a tudat ezzel védi őt: „Nem akar emlékezni”. Tudjuk viszont, hogy emlékezni nem „akaratból” szoktunk.

A fel nem dolgozott haláleset súlyos következményekkel járhat. Nagyon fontos benne a szülők támogató szerepe, hogy partnerek legyenek a gyászban. Ha ők maguk is leplezik a fájdalmukat, az életben maradt testvér teljesen magára marad. Mindig volt mellette valaki, akivel meg tudta beszélni a dolgokat, aki megértette. Nem tud mit kezdenia  hiretelen nagy csenddel. Visszahúzódó lesz és bezárkózik. Ez a trauma egész életét végigkísérheti, ha nem tudatosan nem néz szembe vele és ha gyászolja meg testvérét és nem oldozza fel saját magát az örökös bűnhődés alól.

A túlélő iker sokszor érzi, hogy tehetetlen, hisz testvérét sem tudta megmenti, sőt, gyakran önmagát okolja testvére haláláért. Ez többféle dinamikát idézhet elő: egyrészt az ikersorsúak hajlamosak lesznek megmentő-szindrómába esni, mondván tudat alatt: „ha már a testvéremet nem sikerült megmenteni, akkor megmentek helyette másokat". Akár ilyen foglalkozást is választhatnak, ahol vagy megmenteni kell másokat vagy gondoskodni, törődni velük. Ezzel próbálják a lelkükön esett sebet gyógyítani. Sajnos ez azonban csak tüneti kezelés. Szembe kell nézni és rendbe tenni a problémák valós gyökereit.  Gyakran jellemzi őket súlyos bűntudat és önvád. Ez pedig az önbüntetéshez vezet. Hajlamosak mindenért magukat okolni vagy tudatalatt folyamatosan olyan szituációkat keresni, melyekben állandóan áldozatok. Nem tudják (nem akarják) irányítani a saját életüket, hisz egyedül gyengének és elesettnek érzik magukat hozzá. Szinte saját maguknak tesznek keresztbe, hogy ne sikerüljenek az eltervezett dolgaik. Hiszen hogyan élhetne boldog és sikeres életet, amikor testvére meghalt? „Ha te meghaltál, nekem sincs jogom az élethez” Ez a minta működik tudatalatt. Ennek fényében sokszor látjuk azt, hogy élő testvér megbetegszik, esetleg komoly, életveszélyes betegségben. Így szeretné meghalt ikertestvérét követni.

Nem képesek egyedül lenni. Nehezen funkcionálnak a párkapcsolataik és végletesek: vagy szinte szimbiózisszerűen élik meg (mintha párjukkal is ugyanazt a szoros kapcsolatot szeretnék kialakítani) vagy teljesen magukba zárkóznak és elhúzódnak, mint ahogy tették azt a testvérük halála után. Magányosak lehetnek, hisz félnek igazán megnyílni. Egyszer már átélték a szeretett személy elvesztését, még egyszer nem akarják. Sokszor van rajta egy nyomás a szülők részéről. Hajlamosabb kevésbé lázadni tizenévesen, jobban fejet hajt a szülői elvárásoknak, hisz tudalatt úgy érzi, nem engedheti meg önmagának, hogy csak a saját életét élje. Testvére helyett is élni akar és „tökéletes”, a „társadalom által elvárt” életet szeretne. Nem ritka az édesanya tudatalatti "hibáztatása" - természetesen ez nem valódi okolás, inkább egyfajta bizonytalanságból fakadó konfliktust idéz elő

Meg kell gyászolni az elhunytat. Aki gyermekként nem borult ki, felnőtt korára fogja nagyon megérezni ennek fontosságát.  Először is szembe kell nézni a rég eltemetett fájdalmakkal és tudatosítani kell magunkban. A tudattalan problémával az agy nem tud megbirkózni, hiszen nem tud róla. A tudatossá vált nehézségek esetében megnyílik az esély arra, hogy a tudat, a tudatos viselkedés alkalmazni legyen képes azokat az eszközöket, melyekkel megküzd a helyzettel. Mivel ez egy nagyon mély gyász, gyakran előfordul, hogy nem sikerül teljes mértékben önerőből. Különféle terápiák, szakemberek segítségével azonban lehetséges oldani a mély fájdalmat, ami elősegíti, hogy az elveszített ikertestvér meggyászolva helyet kapjon testvére múltjában, de a jelenét és a jövőjét már önmaga élje – kellő önszeretettel és önismerettel.

„Vannak csillagok, melyeknek fénye világít a földön,
Mikor ők maguk már régen nincsenek helyükön.
Vannak emberek, akiknek csillogó emléke világít,
Amikor ők maguk már nincsenek köztünk.
Ezek a fények csillognak és különösen,
Ha sötét az éjjel: mutatják az utat az embernek.”

(Szenes Hanna)

Változtatni sosem egyszerű és sosem magától történik. Jobb ragaszkodni a megszokott életünkhöz, mint szembenézni a problémáinkkal és önmagunkkal. Pedig a változás szükségszerű, ha az életünket valóban megélni, nem csak túlélni szeretnénk.

Minden, ami nem fejlődik, az romlik. Stagnálás nincsen. Ha beleragadunk egy számunkra rossz élethelyzetbe, az sosem marad állandó: egyre nehezebben vagy fásultabban fogjuk viselni... vagy elkezdünk változtatni, változni. Aki nem boldog, egyre csak szomorúbb, frusztráltabb lesz saját (vélt) tehetetlensége, kilátástalansága miatt. DE valóban nincs kiút? Miért nem teszünk valamit? M iért vagyünk önmagunk legnagyobb ellensége?

Először is azt kell felismerni, hogy minden olyan szituáció, amiben rosszul érezzük magunkat, hatással van ránk.  Valamiért megnyom rajtunk egy negatív nyomógombot. Azt kell megfejteni, hogy MI miért reagálunk így? Mi reagálunk rá úgy, ahogy valójában nem szeretnénk és ez a valós baj. Miért nem tudjuk közömbösen kezelni? Lehet, hogy valóban rossz főnökünk van vagy éppen idegesítően törtető kollégánk, de miért bosszankodunk emiatt? Miért vesszük magunkra, ha beszólnak? Miért nem szólunk vissza, miért nem állunk ki magunkért? Miért nem merünk kiállni önmagunkért és kikérni magunknak egy hangnemet vagy egy viselkedést?

Ha egy kicsit jobban magunkba nézünk, felismerhetjük a valós problémánkat, ahelyett, hogy másokra hárítanánk a felelősséget. Valóban azért szakítunk a párunkkal, mert szeretjük, csak "valami hiányzik" (amit mi se tudunk, hogy pontosan mi)? Vagy csak szembesít minket azzal, hogy nem vagyunk képesek befogadni azt a szeretetet, amit kapunk tőle? Talán mert mi nem tudjuk kellőképp szeretni önmagunkat és túl sok, amit ő ad? Megfulladunk a kötelékben, mert képtelenek vagyunk felnőni, hiába élünk kifele egy abszolút felnőttes életet. Biztos miatta van mindez és nekünk ebben jóval kevesebb felelősség jut?

Tegyük fel, hogy sok évvel ezelőtt meglőttek minket egy puskával. A golyó belefúródott a kezünkbe, de nem jött ki  a másik oldalon. Tegyük fel azt is, hogy nem volt leheteőségünk akkor kezeltetni magunkat, foglalkozni a problémával, így a golyó bennünk maradt.

Kenegettük sebgyógyító krémmel és az évek múlásával elhalványult a heg. Ha lesminkeljük, nem is látszódik. Nem szoktunk odanyúlni magunktól, nem nézetejük a  tükörben és szinte már el is feledkeztünk volna róla, ha nem kezd el ismét fájni.

Mi történhetett? Lehet, hogy beütöttük a kezünket valamikor és amiatt lobbant fel a fájdalom. Lehet, hogy nem is ütés volt, hanem múltkor a párunk pont ott akart megmasszírozni minket és a kezdvesnek szánt simogatás okozta ezt a nyilaló érzést.

Beveszünk egy fájdalomcsillapítót. Kicsit enyhül a szúrás, szép lassan el is múlik. Másnap viszont újra fáj és megint a  fájdalomcsillapítóhoz nyúlunk... aztán megint és megint. Ördögi kör. Idővel pedig egyre erősebb "tompító" kell... Ilyen fájdalomcsökkentő lehet az alkohol, a drog is és mindaz, ami segít mérsékelni a bennünk lévő fájdalmat, behegedt lelki sebeket. Mert a golyók valójában egy-egy szomorú emléket őriznek, múltunk fájdalmas pillanatait, amikre lehet, hogy nem is emlkészünk már vagy sosem gondolnánk róla, hogy ekkora sérülést okozott.

Na de mi lenne a megoldás? A lakás minden helyiségét kézmagasságban bevonjuk habszivaccsal, nehogy ismét beleüssük valamibe a kezünket. Emlellett pedig biztos, ami biztos, lecserüljük a párunkat is egy olyanra, aki nem akar minket simogatni. Ez is egy megoldás. De nem lehet örökké félni és elővigyázatosnak lenni! Nem erről kellene szólnia az életnek! Így hogy jut időnk élvezni a mindennapokat, ha örökösen aggódunk, hogy valami vagy valaki megint fájdalmat okoz nekünk?

A megoldást mindenki látja kívülről.. El kell menni egy orvoshoz, ki kell vetetni azt a golyót. Fel kell tépni egy behegedt sebet, ami újra vérezni fog, hetekig gyógyul, esetleg be is gyullad és baromira fájdalmas lesz. Nem is beszélve  arról, hogy korlátozni fog minket a mindennapi tevékenységeinkben. Mert a gyógyulásra koncentrálunk. Persze, ki az a hülye, aki önmagának direkt fájdalmat okozna?  Viszont van egy rossz hírem: a valós gyógyuláshoz csak ez az egy út vezet.

A szavaink, tetteink olyanok, mint a fegyverekből kilőtt puskagolyók. Belénk hatolnak és sokszor észrevétlenül is bennünk maradnak. Hordozzuk magunkban évekig a fájdalmat, a rossz emléket. Majd történik valami és a régi bánatok, csalódások újra eszünkbe jutnak. De lehet, hogy ezzel egy új esélyt kapunk. Egy esélyt a változtatásra és egy olyan életre, amiben elfogadjuk a múltunkat, de hagyjuk, hogy befolyásolja a jelenünket és a jövőnket. Nem minden pillanat élhető át újra. Próbáljuk meg úgy megélni a napokat, hogy merjünk boldogok lenni. Ne emiatt a cikk miatt, ne mások miatt - csakis ÖNMAGUNKÉRT!

Valami nem jó: mindig mi vagyunk az áldozat-szerepben, minket bántanak, nekünk nem jön össze semmi, miközben mi mindenkinek segítünk, jót akarunk – akár saját magunkat is háttérbe szorítve. Nem igazságos az élet! Vagy mégis?

Ahhoz, hogy tudatosan változtatni tudjunk egy berögzült életmintán, először is meg kell értenünk a hátterét. Miért éljük át újra és újra ugyanazt a helyzetet? Nyilván nem kellemes, de valóban „bevonzzuk” és tudatalatt mi generáljuk mindezt? De mi van azokkal, akik mindent megtesznek azért, hogy jobban menjenek a dolgaik? Valóban mi lennénk önmagunk legnagyobb ellenségei?

Ha valaki mártír, az élete tele van szenvedéssel. Képtelen meglépni a szükséges változásokat, melyekkel a negatív hozzáállását megváltoztathatná. Sokszor észre sem veszi, hisz „dehát én pozitív vagyok, sosem panaszkodom”, csak közben ez is rossz meg az is, nem kapom vissza az emberektől azt, amit adok, de persze „nem baj, mert nekem örömet okoz, hogy segítek”. Az élete stagnál, ugyanazok a körök ismétlődnek, csak maximum a szereplők nevei változnak, nem pedig a megélt szituációk és csalódások. Valamit máshogy kellene csinálni, legyűrve a komfortérzetet, a „nincs kedvem menni” gondolatokat, újravizsgálva mindazt a kifogást, hogy „nincs időm”, „nincs lehetőségem”, „nincs társaságom” és átgondolni ezek valóságtartalmát. Majd vonuljunk el egy csendes, nyugodt szobába, tartsunk magunk elé egy tükröt és nézzünk végre szembe önmagunkkal.

Változtatni akarok-e valójában vagy jó ez így nekem? Senki nem fog tenni azért, hogy nekem jó legyen, hogy kevesebb házimunkát végezzek, hogy tudjam kire bízni a gyereket, hogy legyen szabadidőm, hogy noszogasson, hogy összekapjam magam. Nem azért élnek mások a földön, nem azért vannak mellettem, hogy megoldják az életemet. Nem az ő feladatuk és egyáltalán nem önzőek azért, mert én minden nap takarítok két órát a lakásban, ahelyett, hogy leülnék este egy pohár bort meginni a párommal. Ha valamit nagyon szeretnék megtenni és nincs lehetőségem, előbb vagy utóbb megoldható – nyilván racionális vágyak, álmok esetén. Például meg lehet kérni valakit, hogy vigyázzon a gyerekre (másik szülőt, nagyszülőket, barátokat, szomszédot, a gyerek legjobb barátainak a szüleit vagy egy babysittert akár), ha csak ez gátol, hogy heti kétszer eljussak edzeni. Miért nem megyünk el mégsem? Mert mindez csak kifogás. Jó bebújni amögé, hogy milyen nehéz az életem, mintsem vállalni, hogy lusta vagyok sportolni, tenni a testemért, az egészségemért és egyszerűbb nagyokat sóhajtani, hogy „nekik könnyű, fiatalok, még így néznek ki, még nem szültek két gyereket és amúgy is nekik még nincsenek kötelezettségeik.”

A mártír beleragad a boldogságát megsemmisítő helyzetekbe, hogy másokért szenved. „Kivasalom a barátom ruháit, hogy örüljön, miközben inkább leülnék olvasni egy könyvet vagy mellé tévézni, de én inkább vasalok.” Aztán, amikor nem nem köszöni meg, nem hálás érte, dúlok-fúlok magamban. A mártír a biztonság, a béke és mások kiegyensúlyozottsága érdekében feladja boldogságra való jogát. Úgy érzi, a jóléte árán való szenvedéssel a lehető legjobbat teszi gyermekeinek, kedvesének, vagy szüleinek. Ezzel a saját magának, maga miatt megélt örömöket messze eltolja. A többiek (gyerekei, kedvese, barátai, szülei) jó pillanataiban viszont fokozottan szeretne osztozni, hisz egyrészt úgy érzi, hogy ehhez joga van, hisz az alapokat, a komfortot ő teremtette meg mindehhez (vagy legalábbis hozzájárult). Másrészt addig sem kell a saját üres életét helyrehoznia.

Kultúránkban nem számít kirívónak, hogy egyesek feláldozzák magukat, álmaikat mások kedvéért. Türténelmünkben évszázadonokon át érték volt a „hősi” önfeláldozás, amit ugyan ma is elismerünk, de már kevésbé szentesíti az embert az efajta életvitel. A mai világban sokkal inkább dominál az egészséges önszeretet. Ha boldogok vagyunk, jól érezzük magunkat a bőrünkben, nem akarunk sem tökéletesek lenni, sem mindig megfelelni, a környezetünk is sokkal jobban érzi magát velünk. A túlzott megfelelés a másikban zavart ébreszt: mindig viselkedni kell ahelyett, hogy egy önfeledt társ, szülő, gyerek, barát lenne mellettünk, akivel nagyokat lehet beszélgetni. A mártír azonban folyamatos frusztrációt okoz környezetében a viselkedése miatt.

Az önfeláldozó emberek viselkedése bűntudatot generál. Milyen dolog például az, amikor az idős nagymama cipel haza minden szatyrot a piacról és a mellette ballagó fiatal életerős unokája semmit sem hoz? Biztos rengeteg megvető pillantást, holott azt senki sem tudja, hogy hányszor akart segíteni, de nagyanyja mindannyiszor durván elutasította. Ezután természetesen mindenkinek egy napig hátfájásra panaszkodott és hogy neki senki sem segít. Örök igazság, hogy önmagától senkit sem lehet megmenteni. Senki sem szereti, ha mások feláldozzák magukat érük, vagy ha lekötelezettek - az önsajnálkozó emberek azonban még kevésbé tudják elviselni.

Hogy mi is rejlik emögött a viselkedés mögött? A mögöttes mintája az, hogy a mártír nem érzi magát méltónak a szeretet elfogadására. Bűntudata van, úgy érzi megérdemli a magára rótt szenvedést, nem érzi magát elég jónak, elég értékesnek. Ha megfelel a másiknak – feladva saját igényeit (önmagát) – akkor megérdemli a pozitív érzéseket, de szimplán önmaga miatt nem. Vagyis a mártír szerepkör mögött súlyos önértékelési zavarok húzódnak. A mártír az áldozaton keresztül rejti el az élete kibontakoztatására irányuló képességei vagy akarata hiányát. Más emberek életének megmentésébe és megjavításába menekül. Viszonzásul másoktól is elvárja az önfeláldozást, sőt csak ez lehet a helyes, csak ezt fogadja el. Ha nem viszonozzák, dühössé és megkeseredetté válik.

Ha valaki felismeri a jeleket önmagán, van lehetősége a változásra, ehhez viszont mindezt valóban akarnia kell – őszintén, önmagáért, szívből - és nagyon tudatosnak kell lennie. A legfontosabb először is, hogy tudatosuljon bennünk, hogy minderről csakis mi tehetünk, egydül a mi hibánk. Ez így elég kemény. Ilyenkor jönnek a kifogások, hogy milyen a párom, az életem, milyen körülmények között nőttem fel, mennyit dolgozom. Viszont hiába az a múltam, ami, már felnőtt ember vagyok, aki nem engedheti meg magának, hogy meghatározza a jelenét és a jövőjét a gyermekkora. Ha nem kapok segítséget a társamtól, nem az ő hibája, hanem az enyém, hogy eltűröm, hogy valaki ilyen legyen velem, hogy nem harcolom ki azt, amit szeretnék. Viszont ez ne csapjon át passzív-agresszióba, nem jár alanyi jogon nekem sem minden, hanem meg kell találni azt a balanszot, hogy annyit adjak és úgy, amit valóban szívből teszek, nem pedig félretolva, feláldozva a saját életemet a másikért. Ehhez egy érett, tudatos személyiség kell, aki képes meghaladni önmagát. Meg kell bocsátanunk magunknak mindazt, amit elkövettünk önmagunkkal szemben. Mert mindig mi hoztuk és hozzuk a döntéseinket, szabad akaratból. Ezt követően pedig el kell kezdenünk megtanulni szeretni, meglátni a szépet – először saját valónkban. Itt az ideje megismerni magunkat, a saját vágyainkat, kedvelt elfoglaltságainkat és igenis megengedni önmagunknak, hogy azok legyünk, akik lenni szeretnénk. Nem baj, ha nem tökéletes, van rajta pár kilógramm túlsúly, néha csiricsárén öltözködik, nem múzeum-tisztaságú a lakása, de hiteles önmaga tud végre lenni, mert tudja, hogy kicsoda és meg meri élni az életét.

Nem attól lesz valaki szerethető, hogy megfelel másoknak, hanem attól, aki - szimplán önmaga miatt. A szeretet alanyi jogon jár, nem kell kiérdemelni. És ha ezt megtanuljuk elfogadni, megélni, sokkal magasabb szinten, őszintébben tudunk másokat szeretni és ezt a környezet is vissza fogja csatolni. A kulcs az önszeretet.