Egy kapcsolat végéért mindkét fél legalább annyira felelős. Általában nem is a szeretettel van a probléma, hanem a kommunikációval. Elcsúsznak egymás mellett a mondanivalóink, ami sértődésekhez, túlzott ego-reakciókhoz és sok-sok felesleges egymásnak okozott fájdalomhoz vezet. Mégis mire jó mindez?

Arra, hogy folyamatos tanuljunk önmagunkat, hogy többek és jobbak legyünk emberként. Hiszek abban, hogy sokkal kevesebb ember létezik a Földön, aki direkt rosszat akar a másiknak, mint ahányról mi azt gondoljuk. Inkább csak sok a sérült lélek. Rengeteg fájdalmat, csalódást cipelünk, amit hiába hisszük, hogy megoldottunk... egyszer csak jön valaki és benyom olyan gombokat rajtunk (nem tudatosan), amire mi hevesen, túlzott érzésekkel reagálunk. Nem is neki szól, hanem a múltunknak - mégis rajta csattan. Aztán legközelebb már félig neki. Hisz ő tehte róla, mégis minek nyomkodja a gombjainkat? Utána pedig már nyíltan rá irányítjuk a haragunkat és valójában olyan dolgokért büntetjük, amiről nem is tehet. 

A megoldás az lenne, ha magunkba néznénk minden egyes megbántódásunkkor. Mi fáj valójában? Mit érzek valójában? Hisz könnyű (a legkönnyebb) a másikat okolni szituációk, veszekedések miatt. Pedig sokszor csak tükröt tart.

Kiakadunk már a másik kérdésein is? Nem lehet, hogy jogosak az igényei, csak minket nem érdekel és már azért leszünk dühösek, mert újra és újra szembesít a saját nemtörődömségünkkel? Ezek szerint nem vagyunk büszkék arra, hogy ilyen érdektelenül viselkedünk. Miért tesszük? Büntetjük? Őt vagy magunkat? Milyen a családi mintánk? A szüleink is így büntették egymást? Vagy az exünkkel csináltuk ezeket a retorziókat, mert ő tényleg megérdemelte? Érdemes ezeken elgondolkodni, mielőtt legyintünk, hogy a másik a hibás mindenkért.

Mindenki ront el dolgokat. Ha ezt elvárjuk a változást, akkor nézzünk először magunkba, mert ott a hiba. Feltételhez kötjük a szeretet-adást, ami általában mély kisgyermekkorban keresendő problémák következménye és nem a velünk szembe álló okozza. Ő csak benyomta azt a bizonyos gombot. Az egyensúlyban lévő egyén képes adni és kapni. Az „elvárás” kapni akar, de adni nem. És persze, bele lehet fáradni az örökös várakozásba, hogy a másik sosem változik. Persze, hisz mi sem változunk és nyilván rólunk is szól mindez. Miért mindig a másiknak kell változtatni? Miért nem mondjuk soha azt, hogy inkább mi változtatunk önmagunkon? Mert az nehezebb. Akkor szembe kell néznünk önmagunkkal, a saját hibáinkkal. És ez fáj. Magunknak pedig nem nagyon akarunk fájdalmat okozni.

Nem az választ el egymástól embereket, hogy "már" nincs meg a szeretet. A csend távolít. A beszélgetések hiánya, amikor megnyílunk a másiknak. A másikra szánt idő hiánya, a közösen átélt élmények csökkenése, amikor agyban is ott vagyunk, nem csak testben. Belemélyedés nélkül nem funkcionálhat egy igazi kapcsolat. Hogy alakulhatna ki bizalom, hogy bízhatna bennünk a másik, ha nem merünk őszintén kinyílni neki? Nem tőle nem kapunk bizalmat... először is mi nem adjuk meg neki. Csak hajlamosak vagyunk ezt nem meg/belátni.

Az önfejlődés mindig egy út és soha nincs vége. És aki valóban a helyes úton van, nem csak az önámítás mezsgyéjén, az nem helyezi magát feljebb másoknál. Van, aki kavicsos ösvényen jár mezítláb, van aki bársonycipőben az égető homokon és a lápos pocsolyában is lehet rajtunk egy kényelmes gumicsizma. Mindenki más utat jár be, más hozott csomaggal és senkinek nem tiszte pálcát törni a másik felett. Ha jót nem lehet valakivel tenni, rosszat ne okozzunk. Ha mi nem tudunk hatni rá, nem tudjuk emelni, akkor hagyjuk, de ne bántsuk feleslegesen. Talán ezt is jelenti az a szó, hogy „emberséges”.

Baráti és párkapcsolatunk alapja a szeretet. Ez támogat, épít, feltölt, előre visz. Akkor is jelen van, ha épp haragszunk a másikra. (Vagy lehet, hogy inkább önmagunkra?) De egy szerető szív nem tud kapcsolódni egy megkeseredett, fájdalmakban megtört szívhez. Azt először meg kell gyógyítani. Sok türelemmel, kedvességgel, megértéssel. És igen, ehhez néha az is hozzátartozik, hogy elengedjük a másikat.

Akit sosem szerettek igazán a hibáival, a gyarlóságaival, a gyermeki lelkével és az álmaival együtt önmagáért... nem meri elhinni, sok neki és manipulációnak érzi. Fojtogató lesz számára. Mert messze van önmagától. Minél közelebb van valaki a igazi önvalójához, annál nyitottabb a valós érzelmekre, be tudja fogadni és adni is képes. Addig viszont csak az egóját simogató hatások érik el. Ott nincs kockázat, hisz a felszínt dícsérik. Azt látják és nem is akarnak mélyebbre látni. Akkor vesszük körbe magunkat ilyen emberekkel, ha legbelül sok fájdalmunk van és félünk ezekkel szembenézni.

A legtöbb, amit tehetünk valakiért, ha elfogadjuk olyannak, amilyen. Van mit tanulni a türelemről,a  megértésről, hogy hogy hagyjunk teret, időt, levegőt a másiknak, hogy adjunk neki bizalmat és mi hogyan bízzunk meg benne valójában. És ha igyekszünk mindig elmondani, őszintén, hogy mi zavar minket, hagyni időt a változásra, akkor van esély a közös útra.