Valami nem jó: mindig mi vagyunk az áldozat-szerepben, minket bántanak, nekünk nem jön össze semmi, miközben mi mindenkinek segítünk, jót akarunk – akár saját magunkat is háttérbe szorítve. Nem igazságos az élet! Vagy mégis?

Ahhoz, hogy tudatosan változtatni tudjunk egy berögzült életmintán, először is meg kell értenünk a hátterét. Miért éljük át újra és újra ugyanazt a helyzetet? Nyilván nem kellemes, de valóban „bevonzzuk” és tudatalatt mi generáljuk mindezt? De mi van azokkal, akik mindent megtesznek azért, hogy jobban menjenek a dolgaik? Valóban mi lennénk önmagunk legnagyobb ellenségei?

Ha valaki mártír, az élete tele van szenvedéssel. Képtelen meglépni a szükséges változásokat, melyekkel a negatív hozzáállását megváltoztathatná. Sokszor észre sem veszi, hisz „dehát én pozitív vagyok, sosem panaszkodom”, csak közben ez is rossz meg az is, nem kapom vissza az emberektől azt, amit adok, de persze „nem baj, mert nekem örömet okoz, hogy segítek”. Az élete stagnál, ugyanazok a körök ismétlődnek, csak maximum a szereplők nevei változnak, nem pedig a megélt szituációk és csalódások. Valamit máshogy kellene csinálni, legyűrve a komfortérzetet, a „nincs kedvem menni” gondolatokat, újravizsgálva mindazt a kifogást, hogy „nincs időm”, „nincs lehetőségem”, „nincs társaságom” és átgondolni ezek valóságtartalmát. Majd vonuljunk el egy csendes, nyugodt szobába, tartsunk magunk elé egy tükröt és nézzünk végre szembe önmagunkkal.

Változtatni akarok-e valójában vagy jó ez így nekem? Senki nem fog tenni azért, hogy nekem jó legyen, hogy kevesebb házimunkát végezzek, hogy tudjam kire bízni a gyereket, hogy legyen szabadidőm, hogy noszogasson, hogy összekapjam magam. Nem azért élnek mások a földön, nem azért vannak mellettem, hogy megoldják az életemet. Nem az ő feladatuk és egyáltalán nem önzőek azért, mert én minden nap takarítok két órát a lakásban, ahelyett, hogy leülnék este egy pohár bort meginni a párommal. Ha valamit nagyon szeretnék megtenni és nincs lehetőségem, előbb vagy utóbb megoldható – nyilván racionális vágyak, álmok esetén. Például meg lehet kérni valakit, hogy vigyázzon a gyerekre (másik szülőt, nagyszülőket, barátokat, szomszédot, a gyerek legjobb barátainak a szüleit vagy egy babysittert akár), ha csak ez gátol, hogy heti kétszer eljussak edzeni. Miért nem megyünk el mégsem? Mert mindez csak kifogás. Jó bebújni amögé, hogy milyen nehéz az életem, mintsem vállalni, hogy lusta vagyok sportolni, tenni a testemért, az egészségemért és egyszerűbb nagyokat sóhajtani, hogy „nekik könnyű, fiatalok, még így néznek ki, még nem szültek két gyereket és amúgy is nekik még nincsenek kötelezettségeik.”

A mártír beleragad a boldogságát megsemmisítő helyzetekbe, hogy másokért szenved. „Kivasalom a barátom ruháit, hogy örüljön, miközben inkább leülnék olvasni egy könyvet vagy mellé tévézni, de én inkább vasalok.” Aztán, amikor nem nem köszöni meg, nem hálás érte, dúlok-fúlok magamban. A mártír a biztonság, a béke és mások kiegyensúlyozottsága érdekében feladja boldogságra való jogát. Úgy érzi, a jóléte árán való szenvedéssel a lehető legjobbat teszi gyermekeinek, kedvesének, vagy szüleinek. Ezzel a saját magának, maga miatt megélt örömöket messze eltolja. A többiek (gyerekei, kedvese, barátai, szülei) jó pillanataiban viszont fokozottan szeretne osztozni, hisz egyrészt úgy érzi, hogy ehhez joga van, hisz az alapokat, a komfortot ő teremtette meg mindehhez (vagy legalábbis hozzájárult). Másrészt addig sem kell a saját üres életét helyrehoznia.

Kultúránkban nem számít kirívónak, hogy egyesek feláldozzák magukat, álmaikat mások kedvéért. Türténelmünkben évszázadonokon át érték volt a „hősi” önfeláldozás, amit ugyan ma is elismerünk, de már kevésbé szentesíti az embert az efajta életvitel. A mai világban sokkal inkább dominál az egészséges önszeretet. Ha boldogok vagyunk, jól érezzük magunkat a bőrünkben, nem akarunk sem tökéletesek lenni, sem mindig megfelelni, a környezetünk is sokkal jobban érzi magát velünk. A túlzott megfelelés a másikban zavart ébreszt: mindig viselkedni kell ahelyett, hogy egy önfeledt társ, szülő, gyerek, barát lenne mellettünk, akivel nagyokat lehet beszélgetni. A mártír azonban folyamatos frusztrációt okoz környezetében a viselkedése miatt.

Az önfeláldozó emberek viselkedése bűntudatot generál. Milyen dolog például az, amikor az idős nagymama cipel haza minden szatyrot a piacról és a mellette ballagó fiatal életerős unokája semmit sem hoz? Biztos rengeteg megvető pillantást, holott azt senki sem tudja, hogy hányszor akart segíteni, de nagyanyja mindannyiszor durván elutasította. Ezután természetesen mindenkinek egy napig hátfájásra panaszkodott és hogy neki senki sem segít. Örök igazság, hogy önmagától senkit sem lehet megmenteni. Senki sem szereti, ha mások feláldozzák magukat érük, vagy ha lekötelezettek - az önsajnálkozó emberek azonban még kevésbé tudják elviselni.

Hogy mi is rejlik emögött a viselkedés mögött? A mögöttes mintája az, hogy a mártír nem érzi magát méltónak a szeretet elfogadására. Bűntudata van, úgy érzi megérdemli a magára rótt szenvedést, nem érzi magát elég jónak, elég értékesnek. Ha megfelel a másiknak – feladva saját igényeit (önmagát) – akkor megérdemli a pozitív érzéseket, de szimplán önmaga miatt nem. Vagyis a mártír szerepkör mögött súlyos önértékelési zavarok húzódnak. A mártír az áldozaton keresztül rejti el az élete kibontakoztatására irányuló képességei vagy akarata hiányát. Más emberek életének megmentésébe és megjavításába menekül. Viszonzásul másoktól is elvárja az önfeláldozást, sőt csak ez lehet a helyes, csak ezt fogadja el. Ha nem viszonozzák, dühössé és megkeseredetté válik.

Ha valaki felismeri a jeleket önmagán, van lehetősége a változásra, ehhez viszont mindezt valóban akarnia kell – őszintén, önmagáért, szívből - és nagyon tudatosnak kell lennie. A legfontosabb először is, hogy tudatosuljon bennünk, hogy minderről csakis mi tehetünk, egydül a mi hibánk. Ez így elég kemény. Ilyenkor jönnek a kifogások, hogy milyen a párom, az életem, milyen körülmények között nőttem fel, mennyit dolgozom. Viszont hiába az a múltam, ami, már felnőtt ember vagyok, aki nem engedheti meg magának, hogy meghatározza a jelenét és a jövőjét a gyermekkora. Ha nem kapok segítséget a társamtól, nem az ő hibája, hanem az enyém, hogy eltűröm, hogy valaki ilyen legyen velem, hogy nem harcolom ki azt, amit szeretnék. Viszont ez ne csapjon át passzív-agresszióba, nem jár alanyi jogon nekem sem minden, hanem meg kell találni azt a balanszot, hogy annyit adjak és úgy, amit valóban szívből teszek, nem pedig félretolva, feláldozva a saját életemet a másikért. Ehhez egy érett, tudatos személyiség kell, aki képes meghaladni önmagát. Meg kell bocsátanunk magunknak mindazt, amit elkövettünk önmagunkkal szemben. Mert mindig mi hoztuk és hozzuk a döntéseinket, szabad akaratból. Ezt követően pedig el kell kezdenünk megtanulni szeretni, meglátni a szépet – először saját valónkban. Itt az ideje megismerni magunkat, a saját vágyainkat, kedvelt elfoglaltságainkat és igenis megengedni önmagunknak, hogy azok legyünk, akik lenni szeretnénk. Nem baj, ha nem tökéletes, van rajta pár kilógramm túlsúly, néha csiricsárén öltözködik, nem múzeum-tisztaságú a lakása, de hiteles önmaga tud végre lenni, mert tudja, hogy kicsoda és meg meri élni az életét.

Nem attól lesz valaki szerethető, hogy megfelel másoknak, hanem attól, aki - szimplán önmaga miatt. A szeretet alanyi jogon jár, nem kell kiérdemelni. És ha ezt megtanuljuk elfogadni, megélni, sokkal magasabb szinten, őszintébben tudunk másokat szeretni és ezt a környezet is vissza fogja csatolni. A kulcs az önszeretet.