Változtatni sosem egyszerű és sosem magától történik. Jobb ragaszkodni a megszokott életünkhöz, mint szembenézni a problémáinkkal és önmagunkkal. Pedig a változás szükségszerű, ha az életünket valóban megélni, nem csak túlélni szeretnénk.

Minden, ami nem fejlődik, az romlik. Stagnálás nincsen. Ha beleragadunk egy számunkra rossz élethelyzetbe, az sosem marad állandó: egyre nehezebben vagy fásultabban fogjuk viselni... vagy elkezdünk változtatni, változni. Aki nem boldog, egyre csak szomorúbb, frusztráltabb lesz saját (vélt) tehetetlensége, kilátástalansága miatt. DE valóban nincs kiút? Miért nem teszünk valamit? M iért vagyünk önmagunk legnagyobb ellensége?

Először is azt kell felismerni, hogy minden olyan szituáció, amiben rosszul érezzük magunkat, hatással van ránk.  Valamiért megnyom rajtunk egy negatív nyomógombot. Azt kell megfejteni, hogy MI miért reagálunk így? Mi reagálunk rá úgy, ahogy valójában nem szeretnénk és ez a valós baj. Miért nem tudjuk közömbösen kezelni? Lehet, hogy valóban rossz főnökünk van vagy éppen idegesítően törtető kollégánk, de miért bosszankodunk emiatt? Miért vesszük magunkra, ha beszólnak? Miért nem szólunk vissza, miért nem állunk ki magunkért? Miért nem merünk kiállni önmagunkért és kikérni magunknak egy hangnemet vagy egy viselkedést?

Ha egy kicsit jobban magunkba nézünk, felismerhetjük a valós problémánkat, ahelyett, hogy másokra hárítanánk a felelősséget. Valóban azért szakítunk a párunkkal, mert szeretjük, csak "valami hiányzik" (amit mi se tudunk, hogy pontosan mi)? Vagy csak szembesít minket azzal, hogy nem vagyunk képesek befogadni azt a szeretetet, amit kapunk tőle? Talán mert mi nem tudjuk kellőképp szeretni önmagunkat és túl sok, amit ő ad? Megfulladunk a kötelékben, mert képtelenek vagyunk felnőni, hiába élünk kifele egy abszolút felnőttes életet. Biztos miatta van mindez és nekünk ebben jóval kevesebb felelősség jut?

Tegyük fel, hogy sok évvel ezelőtt meglőttek minket egy puskával. A golyó belefúródott a kezünkbe, de nem jött ki  a másik oldalon. Tegyük fel azt is, hogy nem volt leheteőségünk akkor kezeltetni magunkat, foglalkozni a problémával, így a golyó bennünk maradt.

Kenegettük sebgyógyító krémmel és az évek múlásával elhalványult a heg. Ha lesminkeljük, nem is látszódik. Nem szoktunk odanyúlni magunktól, nem nézetejük a  tükörben és szinte már el is feledkeztünk volna róla, ha nem kezd el ismét fájni.

Mi történhetett? Lehet, hogy beütöttük a kezünket valamikor és amiatt lobbant fel a fájdalom. Lehet, hogy nem is ütés volt, hanem múltkor a párunk pont ott akart megmasszírozni minket és a kezdvesnek szánt simogatás okozta ezt a nyilaló érzést.

Beveszünk egy fájdalomcsillapítót. Kicsit enyhül a szúrás, szép lassan el is múlik. Másnap viszont újra fáj és megint a  fájdalomcsillapítóhoz nyúlunk... aztán megint és megint. Ördögi kör. Idővel pedig egyre erősebb "tompító" kell... Ilyen fájdalomcsökkentő lehet az alkohol, a drog is és mindaz, ami segít mérsékelni a bennünk lévő fájdalmat, behegedt lelki sebeket. Mert a golyók valójában egy-egy szomorú emléket őriznek, múltunk fájdalmas pillanatait, amikre lehet, hogy nem is emlkészünk már vagy sosem gondolnánk róla, hogy ekkora sérülést okozott.

Na de mi lenne a megoldás? A lakás minden helyiségét kézmagasságban bevonjuk habszivaccsal, nehogy ismét beleüssük valamibe a kezünket. Emlellett pedig biztos, ami biztos, lecserüljük a párunkat is egy olyanra, aki nem akar minket simogatni. Ez is egy megoldás. De nem lehet örökké félni és elővigyázatosnak lenni! Nem erről kellene szólnia az életnek! Így hogy jut időnk élvezni a mindennapokat, ha örökösen aggódunk, hogy valami vagy valaki megint fájdalmat okoz nekünk?

A megoldást mindenki látja kívülről.. El kell menni egy orvoshoz, ki kell vetetni azt a golyót. Fel kell tépni egy behegedt sebet, ami újra vérezni fog, hetekig gyógyul, esetleg be is gyullad és baromira fájdalmas lesz. Nem is beszélve  arról, hogy korlátozni fog minket a mindennapi tevékenységeinkben. Mert a gyógyulásra koncentrálunk. Persze, ki az a hülye, aki önmagának direkt fájdalmat okozna?  Viszont van egy rossz hírem: a valós gyógyuláshoz csak ez az egy út vezet.

A szavaink, tetteink olyanok, mint a fegyverekből kilőtt puskagolyók. Belénk hatolnak és sokszor észrevétlenül is bennünk maradnak. Hordozzuk magunkban évekig a fájdalmat, a rossz emléket. Majd történik valami és a régi bánatok, csalódások újra eszünkbe jutnak. De lehet, hogy ezzel egy új esélyt kapunk. Egy esélyt a változtatásra és egy olyan életre, amiben elfogadjuk a múltunkat, de hagyjuk, hogy befolyásolja a jelenünket és a jövőnket. Nem minden pillanat élhető át újra. Próbáljuk meg úgy megélni a napokat, hogy merjünk boldogok lenni. Ne emiatt a cikk miatt, ne mások miatt - csakis ÖNMAGUNKÉRT!