Elveszíteni valakit mindig fáj. A kezdeti sokk állapotában a megrázkódtatást követő sajátos blokk, belső némaság alakul ki. A veszteséget sokszor nem vagyunk képes tudomásul venni. Lassan, fokozatosan válik tudatossá, majd megindul a feldolgozás és az oldódás.

Maga a halál mindig váratlanul jön. Nem lehet rá igazán felkészülni még akkor sem, ha tudjuk előre. Azoknak a legnehezebb, akik itt maradnak a szeretett fél hiányával. Egy fontos személy elvesztése az egész életet átalakító tapasztalatot jelent. Megrendíti a világ értelmezését, az énképet, átalakulásra kényszerít. Előrevetíti a saját elmúlás lehetőségét, miközben a gyászoló egy kicsit „maga is elmúlik”. Ekkor tudatosodik az is, hogy saját magunkat milyen mértékben értékeljük másokhoz fűződő viszonyaink alapján, hiszen énképünk forrását jelenti ez a kapcsolatrendszer. Új viszonyt kell kialakítani a körülötte lévő világhoz, ez a gyászmunkának fontos mozzanata.

A szeretett személy elvesztése során széttöredezett a világ, de a korábbi kapcsolatrendszer helyreállításának szándéka nem más, mint az élet által megkövetelt változással szembeni ellenállás. A gyászoló másként éli meg a világot, teljesen leköti a problémája, semmi egyébhez nincs ereje. Nem képes közeledni másokhoz sem, pedig nagy szüksége lenne rá. Nem érti az életet, a sorsot, elvesztette addigi hitét az élet értelmében, és hiába keres választ. 

A gyász a veszteség által kiváltott reakció. A veszteség jelentheti egy párkapcsolat megszakadását, munka elvesztését, nyugdíjba vonulást, költözést, de a legintenzívebb érzelmeket kiváltó esemény szeretteink halála. Ilyenkor szeretetünk, ragaszkodásunk tárgyát veszítjük el. Régebben a gyászolót segítette a közösség, amely számos formában segített "hangot adni" a fájdalomnak. A virrasztás, siratás, halotti tor, gyászviselet nemcsak lehetővé, hanem elvárttá, szinte kötelezővé is tette, hogy az emberek elveszített szeretteiket meggyászolják. Napjaink kultúrája azonban a hallgatás falát emelte a halál és a gyász köré.

A gyász jellemzői:

• sokk - A túlélő nem akarja elhinni, hogy a szeretett személy meghalt, tagadja a halál tényét. Előfordul a halálhír el nem fogadása, tagadása, a kiüresedettség, tehetetlenség érzése. A tagadás különösen akkor gyakori, ha a halál váratlan. Vannak, akik ilyenkor mintegy „megbénulnak”: nem képesek a célirányos gondolkodásra és cselekvésre. 
• hárítás - A fájdalom átélésének hárítása. A tagadás egy jól ismert elhárító mechanizmus, abban segít, hogy a realitással ne kelljen szembe nézni, így attól megvédje a személyt (Amit tagadok az nincs, ha nem beszélünk a gondokról, akkor azok nincsenek is. Ha nem beszélünk szeretteink haláláról, akkor mintha nem is haltak volna meg.)
• elhagyatottság érzése - Ugyanakkor a társas kapcsolatok elhanyagolása.
• kétségbeesés - Ez járhat depresszióval, bűntudattal, haraggal, feszültséggel és a külvilág, a korábbi tevékenységek iránti érdeklődés elvesztése. A veszteség okozta mély fájdalom szomorúsághoz, érzéketlenséghez, és olyan lelki problémákhoz vezet, melyek megegyeznek a depresszió tüneteivel.

A gyász szakaszait nem lehet megkerülni. Első a tagadás. Először szinte sokkos állapotba kerülünk a veszteség miatt és ezért nem vagyunk képesek elhinni, hogy megtörtént a szörnyűség. A gyász első fázisában tagadjuk a veszteség mivoltát. A második szakasz, a düh beköszöntése a gyász folyamatában mindenkinél máskor jön el, egyénenként különbözik, mikor jutunk túl az első fázison. Előbb-utóbb azonban mindenki eljut idáig, hiszen a tényekkel szembesülni kell. Ilyenkor azonban harag lesz úrrá rajtunk, tehetetlen dühöt érzünk, és valakit mindenképpen találunk, akit a szörnyűség bekövetkezése miatt hibáztatni tudunk. Idővel a harag csökken és az alkudozás fázisa következik. Ebben a szakaszban arra gondolunk, hogy bárcsak lenne még esély arra, hogy az elveszített személy mégis éljen, számba vesszük, mit meg nem adnánk azért, hogy újra láthassuk őt. Az alkudozás szakasza sajnos nyilvánvalóan nem használ. Ekkor tudatosul bennünk igazán és végérvényesen, hogy valóban és örökre elveszítettük a szeretett személyt, nem jön vissza, hiába próbálkozunk alkukat kötni. Amikor ez a felismerés megszületik, depresszió lesz úrrá rajtunk. Senkivel nem szeretnénk találkozni, beszélni, magunkba fordulunk, felidézzük az elhunyttal kapcsolatos emlékeinket, és semmi mást nem érzünk, csak azt, hogy szomorúak vagyunk. E szakaszt leginkább az állandó sírás jellemzi, amely által kimegy belőlünk a stressz és a félelem. Az első négy szakasz után törvényszerűen következik az utolsó, az elfogadás fázisa. Ekkorra már túlestünk a kezdeti megrázkódtatáson, meggyászoltuk a szeretett személyt, és már képesek vagyunk elfogadni a halála tényét. Ez persze nem azt jelenti, hogy azonnal túl is lépünk a történteken, de elindul a sebek begyógyulása, és már képesek vagyunk arra, hogy gondolatban elszakadjunk a halottunktól, és elegendő erőt érzünk magunkban ahhoz, hogy tovább éljük az életünket nélküle.

A későbbiek során a tünetek enyhülnek, az emlékek már kevésbé megterhelőek, inkább kellemesek, és ezek felidézése tudatosabbá válik, ritkulnak az akaratlanul betörő élmények. Fokozatosan helyreáll a külvilág iránti nyitottság, szaporodnak a személyes kapcsolatok, a gyászolók ismét elkezdenek a jövővel foglalkozni, terveket kovácsolnak, új feladatokat vállalnak. A gyászt akkor tekinthetjük feldolgozottnak, ha a gyászoló az elhunyt emlékével együtt képes az élete folytatására.